Advent

Várod a gyermeket, hogy megszülessen
jászolban felsírva, megváltó lehessen.

Birkák lehelete tartsa testét melegen, hogy
három évtized múlva a kereszten lengjen.

Csillag fent a betlehemi égen most rakéta,
melynek gonosz feje magában a halált hordja.

Itt is ilyen lett a világ, a tenger innenső partján,
ami kősziklára volt épülve, Judások által most porba küldve.

Pusztítja az ember a másikat, latrok országa
hol a megváltás ára, az adós kereszthalála.

Lehull a karácsonyi hó, gyertyát gyújt a képmutató, könnyes szemmel másokon segít ezen az egy napon, aztán holnap behajtja mindazt, amit meghagyott tegnap.

Nincs könyörület, nincs szeretett, többé nincs karácsony!

Nincstelenként csak egy meleg jászolba vágysz, ahol társaid a birkák egymáshoz bújva várják a messiást, de az nem jön, hiába várják, helyette a számlát találják.

Fizetned kell mindenért, a jó szóért a szép ígéretért, súlyos ár, te lettél az áldozat, de kereszted nem viszi senki, már nincsenek Simonok, csak felfegyverzett katonák,
kik kezükben a kalapácsot és a szöget hordják.

Te miattad nem emelnek sehol templomot és oltárt, de tested helyett, kenyered eszik és borodat isszák.

Ez a mi adventünk az igazi várakozás, hogy legyen végre egy olyan világ, ahová békében jöhet a messiás.

Mi Atyánk

Mi Atyánk, aki csak a miénk,
mire is kérhetünk még?

Mi Atyánk, miért is kérnénk?
Hiszen, bármit adsz nekünk,
azt mondjuk, úgysem elég.

Mi Atyánk, hát magadtól adjál,
éhes gyermekeket, kövérré tápláljál,
ha jól laktunk, majd megtagadunk,
örülhetsz, hogy veled lakunk.

Mi Atyánk, mi nem imádkozunk,
nem hiszünk benned, nem is látunk,
elfogadtuk azt, hogy jót kell tenned,
megértő fiaid, fel kell nevelned.

Mi Atyánk, már nincs szükségünk rád,
hiszen minden itt van, amit adtál,
tiéd lehet a mennyek országa,
mi maradnánk a földi boldogságba.

Mi Atyánk, már hiába kérünk,
nem hallod szavunk, ezért félünk.

Mi Atyánk magunkra hagytál.
kitől kérhetünk mindezek után?

Most jöttünk rá, milyen a hiány.

A lazac

Úszik fel a folyón, dacolva az árral.
Küzdve minden perccel, a vízben kősziklákkal.
Csak egy vágy hajtja, mindig előre
Abba a vízbe, hol fogant az őse.
Sorsa is kőkemény, mint a szikla,
mely útját gyakran állja.
De a lazac, kénytelen küzdeni,
főleg akkor, ha célba akar érni.
Mikor megpihenne, csak nehezül sorsa
Zúgó áll előtte, hömpölyög a habja,
most kell ugrani jó nagyot előre,
mert medve karma hasít a bőrébe.
Síkos teste lett, élete ments vára.
Lazac szerencse kísérte útjára.
Mikor nyugszik a víz, elülnek habjai
Holdsugár fényében, jő el a pillanat,
Halszerelem nesze bugyog a víz alatt.
Rövid napok voltak, már lefelé úszhat
Megtette mind azt, mit egy lazac tudhat.
Elérte a tengert, a végtelen vizet,
itt érzi igazán, a hal életet.
Cápa foga csattan, nagyot harapva,
a lazac életét végleg kioltva.
De ikrája megmaradt, pataknak vízében.
Életet adva, hogy sarja szülessen,
a folyót keresve, hosszú útra kelve.
Folyton csak úszni, mindig előre.
Ebből is látszik, hogy küzdelmes az élet,
amit nem csak a lazac, de az ember is megélhet!

Sírsz a sír szélén
siralmas legény,
hiába siratod,
rég a sírban szegény.

Síró könnyeid,
öntözik a sírt,
nem halottad szavát,
mikor még neked sírt.

Sirásója te magad voltál,
kit sírba lapátoltál,
sírba lökve azt,
kinek fia voltál.

Sirathatod a múltat,
mert sírban a jövőd,
a sírhantra írhatod,
hát a következőt.

Ne sirassa senki,
ne ejtsen könnyeket,
sírva könyörögve,
ne jöjjön többet.

Magadban sírhatsz már,
nem a sírnak szélén,
sirathatod mind azt,
mit rád hagyott szegény.

Csak a sírás maradt,
hát sírva fakadhatsz,
csak a könny lett tiéd.

Ez itt a szív szava, mégis hallkan dobbanva.
Hiába a ritmus, néha mellé üt, szorongva fájva, csak úgy lüktet magába.
Ha ráteszed egyszer a kezed, akkor érezheted,
hogy nem dobog hiába.
Mert te kellesz neki, te, akitől gyorsabban ver, akitől megszakad, ha kell.
Akitől fájhatna oly nagyon, de én ezt nem akarom!
Jobban teszi, ha a tieddel együtt dobogva,
arra a ritmusra dalolna, ami mindig sláger marad,
mert két szerelmes szív, egymásnak erőt ad.

Korhadt testével égfelé fordulva,
az emlék felvillan, ami ide hozta.
Ezredévvel ezelőtt süvített a szél,
az öregfa magját játszva hordta szét.

Nem találta földjét, nem vert gyökeret,
a mag repült a széllel míg lehetett.
Leesett a hegyek túloldalán, a folyó partján
gyökeret verve, de kitépték aztán.

Mégis maradt egy szál, hogy újra éljen.
Nem nőhetett fává, mert letörték ágát,
nyesték vágták, rágták, emberek és csordák,
de élni akart, erős fává válni az
üvöltő szélnek ki ellene tud állni.

Nem hagyták, sebet vágtak belé,
nehezen gyógyulót, mélyet, fájdalmasat,
bárki, ha nézte, szíve ketté hasadt.

Gyökere mélyre ért és elérte a vizet,
ez az erő adott neki új életet.
Összeszedte magát, vastag törzse nőt,
ágai most már elérik a felhőt.

Nem hajlítja meg már derekát a szél,
ott áll hatalmasan, a mező közepén.
Favágók hada járja őt most körül,
éles balták száza, forgácsok szilánkja
csapja, vágja, de ő csak áll rendületlenül.
Nem eshet seb rajta, mert gyökere táplálja,
gyorsabban gyógyul, mint a balta vágja.
Nem bírnak vele, ezért hosszú lett élete,
büszke lett magára, megrázta ágait,
a széllel szanaszét szórta magjait.
Sok fa nőt belőle szerte a világban,
hát így maradt most örökre magára.

Vihar felhők jöttek, villám csapot belé
és a hatalmas fa, reccsenve vált ketté.
Kifordult gyökerét a nap szárította,
az idő múlásával, korhadt törzse porát
a süvítő szél, játszva hordta szét.
Te öregfa! Ahonnan indultál, oda érkeztél!

Szegény kis hangya mászik a porban,
előtte azonban egy jókora tócsa,
mintha dolgozna, hátán egy morzsa,
de miből a morzsa, gondolom én
hiszen lisztjéhez, búzát nem vetett
termését le nem aratta, nem őrölte,
nem gyúrta, nem dagasztotta.

Az erdőről a fát, más hordta,
hogy a kemence tüzében piruljon a kenyér,
és legyen egy morzsa, mit vihet a szegény.
Megsajnálom ekkor, lehajolok hozzá,
kezemet nyújtva magasba emelem,
hogy a nagyvíz túlsópartján őt letegyem.

Szemében mintha hála csillogna,
másnap aztán ülök a kertben,
viszket a lábam, ezért lenéztem.
Visszajött a hangya és még ötven rokona,
ott állnak sorban, kérés szemükben,
hátha a rokonságot is megsegítem.

Áldott jó szívem kenyeret tör nekik,
szinte verejtékeznek, ahogyan cipelik.
Vissza sem néznek, sietve távoznak,
hálából másnap több ezren kopognak.
Már nem is kérnek, csak követelőznek,
hátukon visznek, mindent, amit érnek.

Recseg a szekrény, nyikorog az ágy,
millió hangya hordja szét a szobát,
már húsomat eszik, földre döntöttek,
házamat hordják, városomat viszik.
Fekete az ég is, vállukon az ország,
mindent felfalva, már egymást zabálják.

Ekkor felriadok izzadva az ágyban,
körülnézek gyorsan az egész szobában,
nem látok már hangyát, nyugtatom magamat,
de megteszem gyorsan, a nagy fogadalmat.
Aki hangyát etet, az hangyászt is tartson,
hogy ez apró jószág, el ne szaporodjon!

Dicsőség, amit kaptál, érte emberséget adtál.
Egy jelvény, melleden ragyogva fényét ontja
hozzá a papír, ami megmondja, ki miért adja.
Nézed a csillogó érmet, érzed a melegséget
elönti szíved az indulat, hát mit tettél ezért?

Semmit, csak éltél hittel, a lelkedet követve,
tetted azt, amit, senki, soha meg nem tenne.
Nem vártál elismerést köszönő szót, megbecsülést.

Az érmet a múlt adta kezedbe játékként,
csúfolva az időt, nevetve himnusszal énekelve
megbocsájtva árulok hadának, akik vezekelve
bűneikre feloldozást találnak, téged ünnepelve.

A díszteremben, a végén olcsó pörköltet esznek,
kopott ruhájuk magával hozza a múltat,
mit rég megszépített az idő és az árulóból,
hős lett, a gyávából harcos, dicső zászlóvivő.

Tőlük kapsz hát mindent, köszönd meg szépen
de a tükröződő fényben, mint mostoha tükrében
meglátod, hogy aki adja miért állt ott.

Ő máshol kapja meg jutalmát, a keresztet mellére,
ez lesz számára az árulás dicső emléke,
a végső kitüntetés, mihez nem jár majd
díszes elismerő levél, csak az örök megvetés.

Anyád méhe rejt, boldog nyugodt idő
vajúdva szültek, nehéz órák jöttek,
felsírt az élet, szüleid szemében könnyek
szeretet és béke vett körül,
ennek még mindenki örül.

Lassan járni kezdesz, imbolygó léptekkel,
mosolygó arccal, ez még mindenkit érdekel.
néznek szertettel, te lettél az ős, a családfa ága
néhány év múlva, balta lesz mi vágja.

Nem vagy már édes, kérdés lesz a léted,
felnőttél kamasszá, csak a gond van veled.
holnap, majd üldöznek, ez mind a tiéd lehet,
futva menekülnél, vajon miért születtél,
te nem is akartad, senkit nem kérdeztél.

Végig bukdácsoltad az iskolaidőt,
nem tanultál semmit, de tudod a jövőt,
az akarat hajtott egy oly ritka erő,
az alkotás vágya, a bölcs és teremtő,
értetlen szemek vettek mindig körül,
munkádat látva, csak a kárörvendő örül.

Mert nem sikerül semmi, tukmálták beléd,
az irigy ellenségből örökre elég,
csak magadra hallgatsz, a belső hangra,
mi Pegazuson repít a parnasszusra.

Kezed munkájával a sár, arannyá válik,
apád tanítása, mint Sámson hajában az erő,
áthatolva mindenen, most beléd jő,
felnőtt lettél, egy olyan gyermek,
kinek játékát soha, senki nem érti meg.

Mert maga az élet a játék, mit anyád adott,
csak is azért, hogy gyermeke játszék,
de ez is véget ér, mint minden,
a hinta üresen leng majd a játszótéren.

Nem marad más, csak a leírt betű,
a kifaragott szobor, az örök életű,
egyszer majd felcsapja könyved az iskola gyermek,
és az ünnepségen, lehajtott fejjel rád emlékeznek,
kár, hogy nem lelhetsz ott, a virágillatban,
dicsőséges percben, múló pillanatban,
azt a virágot, anyád érdemelné,
ki téged vajúdva szült, nevelt ilyenné.

Füves pusztaság elötted, kinyílik a tér,
csikorgó fém hangja, recseg az ajtó.
Kigurul a madár, szárnya szét terítve,
vashengerbe zárva tüzes ménes hangja,
dübörgő erejük, szelet fakasztva.
Hatalmas lendület, lódít meg előre
mintha, éhes ménes futna zöld legelőre.
Nem fékezheted meg, nincs erőd hozzá,
elszabadult vágta, mely elhagyja a földet,
ez az érzés téged, most az égbe repíthet.
Szabadon szárnyalva lent és fent repülhetsz,
te vagy a kapitány, a ménes csikósa,
felhők tetején, sötét Pegazust hajtva.
Lenézel a földre, magyar otthonodra,
kéred most az Istent, hogy a kezed fogja.
Az ég tetején vagy még, de egyszer te is leérsz!
Csitító hangod, lovaid nyugtatja,
tompul a lendület, lábad a féken,
gurulsz előre, boldogan a réten.
Megírod a naplót, rögzítve az időd,
megpaskolod lovad és a repülőt.
Sok boldog percet okoztak ők neked,
eljön majd a nap, csak az emlék él majd veled.
Ülsz a székedben, a naplót nézegeted,
egy szép nyári napon árnyas fák alatt,
szemed lecsukod, lassul lélegzeted.
Csikorgó kő hangja, záródik az ajtó,
füves pusztaság elötted, kinyílik a tér,
a sötét Pegazus hátán, a lelked őrökre,
az égben, a legszebb fehér felhőbe ér!

Kocsma mélyén kusza gondolat,
szőlő leve, ami benned marad.
Kába beszéd, ömlik a szájakon,
zagyva történet, mászik a falakon.
A közönség nyelve is lassan forog,
a kassza hangja, dobként pereg,
lassú pillantás a földön hempereg.

Fülsiketítő zsivaj, tivornya hangja,
mit az éjfél órája repít a magasba.
Fehér takaró, a pohár tetején,
csak a sör habját látja már a legény.

A bicska pengéje villan az éjben,
barátból, ellenség lesz az ivó füstjében.
A sírás nevetésé válik, fizetsz egy kört,
egymásra borulva, reggelig dalolva
világ megváltását a vállaikon hordva.

Mikor reggel felkel a nap, a kocsma
legénye tántorogva, hazáig ballag.
Otthon aztán belehull az ágyba,
nem gondolva másra, csak a holnapi
dalolós, mulatós, részeg éjszakára.

Az élet a legnagyobb porond,
mindegy merre indulsz,
mindenki ugyanoda ér,
a kezedben a jegyed,
az előadást bentről nézheted.

Nincs új szám, nincs nagyobb taps,
nincs új, a nap alatt,
elkopott tréfák, elcsépelt humor,
fáradt közönség, unott sereg,
nyomorult élet ott hempereg.

Várod, hogy jöjjön a bohóc,
ki az arcokra csalja a mosolyt,
a bűvész már rég leszerepelt,
varázspálcája a ládába zárva,
vár a következő előadásra.

Ma már nincs csoda,
hiszi az ostoba,
de lesz, aki kinyitja a ládát,
hogy teremtsen új csodát,
ami elkápráztat, minden embert.

Meghozva a csillogást,
varázsolva egy új előadást,
tapsolva ezrek,
mosollyal örvendnek,
mert nem kell hozzá bohóc,

hogy vidám, boldog legyél,
nem, kell hozzá porond,
hogy mindent megéljél,
hiszen anyádtól kaptad a jegyed
és az előadást végig nézheted.

Kell ez a perc, kell ez az érzés
küzdő szívekben, az erős lüktetés.
Szapora lélegzet, táguló orrlyuk,
sebes vágta, rohanva
hátra nem nézve, ég felé haladva.

Virágport szór, szanaszét a mező
suhanó szélben, égig érő kékben
fogja kezed az Isten a teremtő.
Lovad zihálása eggyé vált veled,
sebes vágtája nem a képzeleted.

Izzadsága szaga áthatja a rétet
már látod a célt, de még nem éred.
Ostorod korbács, hozzá nem érhetsz,
kezed nyakára téve csak te érzed,
hogy ő is a győzelmet akarja.
Egyre gyorsabban előre vágtázva.

Átszakítva a célszalagot, hallva
a hatalmas tapsot a győzelem
mámorában, lassan megpihenve.
Lovad lett a társad, a tiéd örökre!
Istálló szénáját, finoman roppantva,
úgy lett a barátod, ahogy ő akarta.

Karácsony este, könny a szemekbe, családi idill, hazug pillanat, jobb lesz, ha holnapra senki nem marad, mindez csak az elmúlás perce, az élet rövid nesztelen szele,
önzésnek ünnepi pillanata.
Halak halála a nagyfazékban, bugyogó tészta hangja mákkal, porcukros éjjeli imádattal,
holnapi mámorral, kámforral, ami reggelre elillan a fénnyel, újra egy évi feledéssel.

Jaj, de szép nap, mert holnap belerúghatsz, mindenkibe, akinek ma csomagot adsz.
Jaj, de szép ünnepi pillanat, júdáspénz, vagy adógaras, ezennel mindent letudhatsz, csalhatsz, lophatsz, gyilkolhatsz, de jön a karácsony, ádventi pillanata.

Gyertya fénye a fák alatt pislákol,
mert nem lesz oly bátor, aki kimondja,
egy év kell, ami legyen karácsony,
a többit a konvenció, vásárlási láz,
pénzkidobás, lelki árulás, gyónás hazug papoknak, vergődés önmagadnak.

Még néhány nap és elmúlik minden, jöhet egy új év, új fogadalom, futással fogyva a tóparton,
de nyugodjál meg, mert megnyugtatlak, ugyan az leszel holnap, aki voltál tegnap.

Rájöttem arra, hogy a lovam lép.
Hátán ülve, fiam beszélt,
mi a tíz parancsolat, Buddha meséje,
mitől lesz hosszabb a ló lépése,
milyen a köpés, a porba,
hogyan állnak Pesten éhezők a sorba.

Milyen a képernyőn a kép,
mi a vicces és milyen a szép,
mégsem fárasztó beszélgetés.

Figyelmem ekkor a herpeszre terjedt,
ami fiam száján, csók által született,
az most mindegy talán,
hogy egy műanyag babán,
újraélesztés útján, nőtt a száján.

Erről papír lett gépelt,
vöröskeresztes pecsétes,
rájöttem a herpesz nem veszélyes.

Habár egyre jobban viszket a szám,
ma is tanultam az élet iskolán,
amiről beszélsz rád ragad,
mint a mézes madzag, mit húznak előtted.

Ragadós ígéret, nem vicces, nem szép.
Már vágtat a lovam, nem lép,
Buddhának nincs is meséje,
A tíz parancsolat, csak tíz mondat,
éhezők valóban vannak.
Köpés a porba, erről nincs papír,
semmi nem igaz, semmi nem vicces,
nincs újraélesztés, nincs vöröskeresztes.

Csak a herpesz marad,
ami valóban kínokat okozhat!